Érdekességek a történetről

Utolsó bejegyzésként szeretnék még valamit közzétenni. :)

Összeírtam "néhány" érdekes, talán meglepő infót a történet születésével és háttérmunkájával kapcsolatban. Igyekeztem minél több gondolatot, összefüggést, sőt, jó pár számmisztikai kapcsolatot is összeszedni Nektek.

Remélem, érdekesnek fogjátok találni! ^^

Figyelem, sok benne a spoiler!

TOVÁBB AZ ÉRDEKESSÉGEKHEZ >>

Ezen kívül írtam egy kérdőívet is, amit remélem, minél többen fogtok használni. Azok is bátran töltsék ki, akik nem olvasták végig, és nem is áll szándékukban, vagy akiknek nagyon nem tetszett ez az írás. Minden véleményt fontosnak tartok, csak kérlek Titeket, az vulgáris beszédtől kíméljetek meg.

A véleményeket kizárólag én fogom látni.

Kitöltöm a kérdőívet >>

Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki olvasta! ♥

Via

Epilógus

Zene: The XX – Fiction

https://www.youtube.com/watch?v=GxYN8-HvL44

Epilógus

A sors egy kérlelhetetlen, kegyetlen hatalom.

Csak játszik velünk. Próbára tesz, kihívás elé állít, megmutatja, mi az a szerelem, a boldogság és a fájdalom… majd magunkra hagy.

Hívhatod sorsnak, Istennek, vagy szerencsének… Bármiben is higgy, tudd, hogy ő mindig előtted jár egy lépéssel, s már előre tudja, mi lesz a következő húzása. Megajándékoz, vagy felforgatja az életed. Megadja neked, amire vágysz, és amitől rettegsz…

… aztán végignézi, s a markába röhög…

Enged dönteni. Az ember kezébe adja a választás lehetőségét – eldöntheti, hogy rámosolyog vagy elmenekül, eltaszít vagy inkább megcsókolja a száját. Szeret vagy gyűlöl… igazat mond vagy hazudik…

S a sors néha-néha öblösen felkacag…

A jó vagy rossz döntés viszonylagos – egyik sem szól örökre. Talán nincs is jó vagy rossz döntés. Talán az egész életünk egy tévedés…

A sors ravasz játékszer, amelyet nem lehet megfogni, nem lehet irányítani… nem lehet kérlelni… Ő dönt, mikor épp kit választ, kit ölel magához, kit pátyolgat – és kit taszít a mélybe.

.

73. rész

Zene: Bloc Party – Pioneers (M83 Remix)

https://www.youtube.com/watch?v=MmjKzbd3tZA

73. rész

#

Mikor megérkeztem Minhohoz, csak két dolgot kértem tőle: hogy aznap este hadd aludjak nála, mint a régi időkben, és hogy reggelig ne kérdezzen semmit.

Nem éreztem túl jól magam a társaságában a délelőtt váltott – nem éppen szenvedélymentes – csókunk miatt. Nem is mertem a szemébe nézni. Azt hiszem, szégyelltem magam, amiért ennyi éven keresztül nem vettem észre, mit érez irántam… de a Key által okozott friss sebek erősebbek voltak, mélyebben szántottak a lelkembe.

A kaparásnyomok után egy szerelmi vallomás, egy erőszakos támadás, és egy kimondatlan szakítás túl sok volt nekem aznapra. Egy kicsit újra a feje tetejére állt az életem, és egyelőre nem tudtam, hogyan tovább. Meg kellett találnom az utamat.

Csendet akartam, de nem vágytam a magányra, s csak Minho tudta, mi folyik a háttérben, ezért máshoz nem mehettem. Neki már nem kellett magyarázkodnom… elég volt a zaklatott arcomra néznie, és tudta, hogy szakítottunk. Talán még egy röpke örömteli mosolyt is láttam a szája sarkában, mielőtt barátian magához ölelt.

Mintha mi sem történt volna… Mintha sosem csókolt volna meg. Nem erőltette rám magát, pedig már tudtam mindent. Hálás voltam neki ezért.

*

Otthon a fejem a párnába nyomva sírtam. Hajnali egykor ébredtem fel az álmomból, amiben akkor kivételesen benne volt Minho… Taemint ölelgette, sőt, meg is csókolta… hát persze. Az előző nap után mégis mire számítottam?

De mégis miért kellett úgy letámadnom őt? Mire volt ez jó? Key, miért nem gondolkodsz, mielőtt hülyeséget csinálnál…?

Gyorsan pörögtek a fejemben az emlékképek… Ha így visszagondoltam az előző napra, már egyértelmű volt, hogy teljesen úgy viselkedtem Taeminnel, ahogy az álmaimban is tettem. Erőszakosan… undorítóan… s bár időben leálltam, de ez nem sokat szépít a helyzeten. Talán becsavarodtam a második életemtől. Túl nagy hatása volt rám.

Az ágyban felülve fogtam a fejem. Fel kellett volna hívnom Taemint, de féltem a reakciójától. Féltem attól, hogy tegnap sikerült véglegesen ráijesztenem, és most utál…

Talán többé már nem kíváncsi rám. Talán sikerült egy életre a frászt hoznom rá…

Nem akartam ezen rágódni, így a gondolataim visszakalandoztak a legutóbbi álmomra. Miért volt ott Minho? – kérdeztem magamtól, és újra felidéztem az ölelkező alakjukat az ajtó előtt állva.

Az ajtó…

Az ajtó tárva-nyitva volt mögöttük. Már értettem, mit keresett ott Minho. Már tudtam, hogy Taemin sosem lesz az enyém. Minho segített neki kisétálni az életemből – s én gyűlöltem őt és a sorsot ezért.

Halk imát kezdtem el mormolni az orrom alatt. Csendes, reményvesztett imát az én kétarcú istenemnek…

Mondd… kettészakadhat az ember? A lelkét széttéphetik, hogy aztán két külön életet éljen? … S az lehetséges, hogy mindkettőt elbukja?

#

Éjjel a régi szokásunkkal ellentétben kanapén aludtam. Nem akartam Minhonak a kedvessége után fájdalmat okozni azzal, hogy mellé fekszek a franciaágyára… az olyan lett volna, mintha hitegetném. Legalábbis ezt gondoltam, amikor a puha párnákon összegömbölyödve elaludtam a nappaliban.

Az álmaim ezen az éjszakán sem kíméltek – de ez más volt. Reményt éreztem benne, ami úgy kúszott be a bőröm alá, mintha üzenete lett volna számomra. Álmomban végre kiszabadultam a börtönömből. Minho szabadított ki, aztán megölelt, és lágyan megcsókolt… Nem úgy, ahogyan előző nap a konyhámban, csupán egy apró érintés volt az egész.

Álmomban is új életet kezdtem. Key nélkül. Lassan bólogatni kezdtem a kanapén ülve, s már tudtam, hogy jó úton jártam. Szakítanom kellett vele – véglegesen.

Elnyúltam a telefonomért, és habozás nélkül elküldtem neki egy üzenetet:

„Vége van, Kibum. Lépjünk ki végre az álomvilágból. Sajnálom. T.”

Egy kicsit összeszorult a szívem, amikor elküldtem neki, de tudtam, hogy így lesz a legjobb – még neki is.

- Hát te már ébren vagy?

A hang megijesztett és gyorsan hátra fordultam. Minho sétált felém, leült mellém a kanapéra, és rám nézett.

- Jól vagy? – Lassan bólogattam. – Hogyhogy ilyen korán felébredtél? Hívott valaki?

- Nem, csak nem bírtam aludni.

- És a telefon? – a fejével a kezemben lévő szerkezet felé biccentett. Megforgattam a kezemben, de még ekkor sem válaszoltam a kérdésére. – Neki akartál írni, ugye?

Bólogattam. – Írtam is – tettem hozzá. Minho arca rezdületlen maradt. – Szakítottam vele.

Egy mosoly – ezt láttam, amikor hosszú másodpercek után elszakítottam a tekintetem a padlóról, és felé fordultam. Próbálta diszkréten kifejezni az örömét és a megkönnyebbülését, de ismertem, tudtam, hogy legszívesebben szélesen vigyorogna. Ahogy elfordultam tőle az én szám sarkában is felvillant egy pillanatra egy halvány, némileg keserű mosoly.

- Miért döntöttél így? Történt valami tegnap?

Sóhajtottam. Röviden az arcára néztem, s láttam, hogy az öröme ellenére már komolyan figyel engem.

- Elmondtad neki a… csókot?

- Hát… nem volt rá szükség. Rájött magától. – Minho szemöldöke feljebb ugrott a homlokán. – Az után kiborult, és rám támadott… én pedig azt hittem egy pillanatig, hogy… hogy… valójában is meg fog erőszakolni… Nagyon ijesztő volt…

- Bántott? Megölöm, ha kárt tett benned, én…!

- Nem – szóltam közbe, mielőtt olyat mondana, amit talán ő sem gondol komolyan. – Gyorsan abbahagyta, aztán elrohant.

- Őrült az az ember! Nem normális, amit csinál!

- Nem hiszem, hogy teljes mértékben az ő hibája… szerintem ezek az álmok megzavarták az elméjét. Ne utáld őt, Minho, én sem teszem ezt, de már nem kívánom őt az életembe. Jobb lesz külön mindenkinek.

- Szeretted őt? – tette fel olyan váratlanul a kérdést, hogy mindketten meglepődtünk, amikor elhangzott. Mintha nem is akarta volna kimondani.

- Nem annyira, mint ő engem, de valami vonzott benne… és rengeteg új dolgot mutatott nekem, segített visszatalálni önmagamhoz. Ezt nem felejthetem el. De mi ketten mégsem illettünk össze úgy, ahogy hittem.

- És… tu-tudnál hozzám is így viszonyulni…?

Reménnyel teltek meg a szemei, amikor belenéztem a sötét íriszeibe. Lassan tördelte a kezeit, mélyen beszívta a levegőt, az arca kipirult az izgalomtól. Hiába próbálta lazának mutatni magát, a teste elárulta.

Oldalra pillantottam, majd lopva végignéztem a testén, s a tekintetem újra az arcán állapodott meg. Nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon, kicsiket bólogattam felé, mire az ő arcán felragyogott egy őszinte mosoly.

- Tegnap este még nem tudtam volna ezt felelni neked… – tettem hozzá halkan.

Minho mosolya halványabb lett, majd komolyan megszólalt. – Tudom, tegnap nagyon zaklatott voltál, és…

- Nem azért. Ma éjjel is álmodtam… és te is benne voltál.

Minho szemöldöke egy pillanat alatt szaladt fel a homlokán.

- És… mi történt? – aggódó hangsúllyal kérdezte, mintha félne a választól.

A szemébe néztem. – Kiszabadítottál. – Kis idő után hozzátettem: – Aztán megcsókoltál, én pedig hagytam.

- Taemin, lehet, hogy ezt csak a tegnapi miatt álmodtad, nem kellett volna, és bocsánat, hogy…

- Nem kell bocsánatot kérned. Az én hibám is, de örülök neki, hogy végre tudom, mit érzel. – Halványan elmosolyodott miközben engem nézett. – És igazad volt, Kibummal előbb-utóbb szakítottunk volna. Most úgy érzem, hogy mindennek vége; az álmoknak is.

- És most mihez kezdesz?

- Nem tudom… – az alsó ajkamba haraptam a választ követően. – Egy kis időre lesz szükségem, amíg kitalálom. Talán pár nap nyugalomra.

Minho kicsiket bólogatott, aztán elfordult tőlem és a velünk szemben lévő falat nézte. Egy ideig csend volt, ő elmerengett valamin, én pedig lopva rá néztem – az arcára, a nyakára, a nagy kezeire. Elgondolkodtam, mi mindenen mentünk keresztül azóta, hogy megismerkedtünk, majd pár perc után megszólaltam.

- Sokszor eszembe jut a tegnapi csók…

Visszafordította a fejét, az arcomra pillantott, és sóhajtott egyet. – Nekem is.

- Sokat gondolkodtam rajta, és igazából… tetszett. – A szemem sarkából láttam, hogy Minho úgy fordult felém, mint aki nem hisz a fülének. – Csak utána mérges lettem.

- Akkor most…

- Felébresztettél az álomvilágból, Minho. Talán nem lett volna ilyen körülményes a helyzet, ha már előbb megteszed, de ezen már kár rágódni. – Sóhajtottam, ő pedig nem szólt, pedig biztosan lett volna mondanivalója. Végre felé fordítottam a fejem. – Tudom, hogy régóta vágysz erre… most már azt is tudom, hogy én is ezt akarom.

Csillogó szemekkel, feszülten várt, mire egy halvány nevetés kíséretében mosolyra görbült a szám. Ez a mozdulat mintha neki is segített volna.

- Taemin-ah…

Ellágyultak a vonásai, amikor kimondta a nevemet. Őszintén a szemembe nézett, majd a pillantása a számra tévedt, s visszairányította a szemeimre. Picit közelebb hajolt, mégis mintha az arcomat célozta volna, így szembefordultam vele. Kíváncsian villant a tekintete, de nem habozott tovább, lassú, ártatlan csókot váltottak ajkaink, aztán mosolyogva elváltak.

- Ezt szeretnéd? – kérdezte halkan.

- Te nem szeretnéd?

- De. Mindennél jobban.

~ # ~

Nem számít, mennyi seb borította a testem, hogyha már tudtam, merre visz az utam. Az az út, amit talán a sors választott nekem, talán az én döntésem volt. S hogy helyes-e ez az út vagy sem…? Hogy valóság-e, vagy sem…?

Talán nem is számít.

Talán csak egy csúf játék, amit a sors irányít, s közben jól szórakozik az apró emberek boldogságán és szenvedésén, míg azok vakon imádkoznak az ő kétszínű Istenükhöz, ami semmit sem ér…

Hiszen a sors öntörvényű, s nem hallgat az imákra.

Nem maradt más, csak a kétség, amit időnként remegő karokkal ölelek magamhoz, s megkérdőjelezek mindent, amiben valaha hittem. Jó, amit teszek? Igaz, amit teszek? Valóság ez egyáltalán? Talán én is csak egy álomkép vagyok valaki fejében.

Könyörgöm, Istenem, áruld el nekem…

… lehet egy embernek két élete?

S Isten vajon létezik? Vagy ez is csak egy újabb gúnyneve az alattomos, sanyarú sorsnak?

Ezekre a kérdésekre talán sosem kapok választ.

Vége

72. rész

Zene: U-KISS – Take me away

https://www.youtube.com/watch?v=i1wDA9ALKwU

72. rész

#

Elegem volt. Végleg.

A dolgozószobám padlóján feküdtem egész nap, a gondolataimat pedig ellepték az idegesítőbbnél idegesítőbb gondolatok.

Majdnem másfél hete voltam rabságban. Magam sem értem, hogy nem őrültem meg tőle… Hogyan bírtam ki? Miért nem próbálkoztam erősebben? Miért nem ütöttem le? Miért voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, majd vége lesz?

Sóhajtottam. Délelőtt tizenegy óra volt, Key órákkal ezelőtt elment. A város zaját csak halkan hallottam a társasház hátsó parkolója felől beszűrődni, a nappali falán pedig idegesítően ketyegett az óra. Olyan volt, mintha a homokórában egyesével peregtek volna le a homokszemek, s azt sejtette volna velem, hogy egyre fogy az időm. Meghalok, vagy megőrülök. Akkor inkább a halál… S talán már nem kell sokat várni addig.

Tik-tak…

A nem messze lévő park felől gyerekek visongásait hallottam a résnyire nyitott ablakon keresztül. A szomszéd felhangosította a rádióban a kedvenc dalát. Megpróbáltam már átkiabálni neki, de vagy nem volt itthon, vagy összekeverte a hangom a parkban játszó gyerekekével. Fel se tűnt neki, hogy másfél hete nem látta a szomszédját…

Elkeseredetten sóhajtottam fel, a könnyeim is majdnem útnak indultak. Vajon Jinki tényleg megtalál? Vagy csak arra volt jó ez a gondolat, hogy ráijesszek Keyre, és legyen mivel áltatnom magam?

Nem. Ki kell innen szabadulnom – parancsoltam rá magamra. – Talán ha leütném valamivel, elég időm lenne felkapni a kulcsokat, és elrohanni. Felpattanni az első buszra, és eltűnni a városban. Csak egy kis idő kell! Meg tudom csinálni!

Bizakodva szívtam tele a tüdőm levegővel. Azon gondolkodtam, hová mehetnék. A legjobb az lenne, ha azonnal Jinkihez mennék a kórházba. Biztosan megőrül már az aggodalomtól… Vagy vidékre, a családomhoz. De ők valószínűleg nem is sejtik, mi történt velem, csak a frászt hoznám rájuk. Jinki biztosan nem mondta el nekik, ő is tudja, mennyire aggódnak értem a szüleink. Akkor talán… Minho, vagy Hyunwoo? Ők biztosan hiányolnak…

Ekkor a gondolataimat egy éles hang szakította félbe.

Csengettek.

Elkaptam a tekintetem a plafonról, felültem, és kinéztem a bejárati ajtó felé. Valaki állt előtte. Valakinek kellett ott lenni! Valaki, aki nem Key!

Felpattantam, és az ajtó előtti folyosóra futottam. Nem kiabáltam ki, úgyse hallotta volna, így csak izgatottan vártam, hogy mi fog történni. Aztán megmozdult a kilincs, az a valaki megpróbálta kinyitni, majd furcsa kaparó hangokat hallottam – aztán recsegést…

Az adrenalin pumpált a véremben, hirtelen rossz gondolataim támadtak. Mi van, ha egy betörő? Mi van, ha mégis Key az? Le kell őt ütnöm! El kell szaladnom! El kell tűnnöm örökre!

A konyhába siettem, és jobb ötlet híján a kezembe kaptam egy porcelántányért. Elég kemény volt, bíztam benne, hogy ha azzal fejbe vágom őt, talán fél percre kiütöm, és elég kábult lesz ahhoz, hogy ne tudjon követni.

A recsegés folytatódott, visszamentem az ajtóhoz, és felkészültem arra, hogy bármelyik pillanatban kinyílhat. Így is történt, egy perccel később a zárak darabokra törve szakadtak ki a helyükről. Az ajtó olyan gyorsan nyílt ki, mintha valami felrobbant volna a túloldalán. Már emeltem a tányéromat a magasba, de ekkor láttam meg, aki mögötte állt…

Mindketten ledermedtünk. Minho volt az. Erősen zihálva, és tágra nyílt, csodálkozó szemekkel állt a folyosón, majd mikor végig nézett rajtam, és az elhanyagolt külsőmön, döbbenet lett úrrá az arcvonásain. Láttam a szemeiben, hogy neki nem kell magyarázkodnom.

Nem tett fel egy kérdést sem – odalépett hozzám, és szorosan magához ölelt, én pedig a tányér éles csörömpölésének hangja mellett erőtlenül simultam a régi barátom karjaiba. Egy pillanatig azt hittem, hogy bevertem a fejem, és álmodom, mert csak álmaimban öleltek ilyen odaadással – aztán rájöttem, hogy Minho sosem szerepelt az álmaimban, s ettől annyira megkönnyebbültem, hogy a könnyeim, amiket az előbb a padlón fekve visszanyeltem, most előtörtek belőlem.

Végre biztonságban voltam.

- Taeminnie…? Mi történt? – Egy kicsit eltávolodott, hogy jobban lásson, az arca szembe került az enyémmel, a keze pedig vigasztalóan simogatta a hajam. – Ki tette ezt veled?

Szemlesütve megráztam a fejem és nagyot nyeltem, abban bízva, hogy ettől majd csillapodik a sírásom, de semmire se mentem vele.

- Key volt, igaz? – Könnyes pillantásomat azonnal az arcára emeltem. Honnan tudta? Megkeményedett a tekintete mielőtt megszólalt volna. – Sejtettem… Már akkor is gyanús volt, amikor találkoztam vele. – Idegesen fújta ki a levegőt, aztán meglepő módon eltűntek a homlokáról a ráncok, és kedvesen nézett rám. – A részleteket később megbeszéljük, most mielőbb el kell tűnnünk innen. Össze kell szednünk neked néhány ruhát, aztán fel kell hívnunk Jinkit is! Majd meg őrült az aggodalomtól…

- Köszönöm – suttogtam. Ez volt az első szavam hozzá, amióta rám törte az ajtót. – Soha nem leszek képes meghálálni neked…

Mosolyra görbült a szája. A fél kezével, amivel a hajam simogatta közelebb húzott magához, és egy hosszú puszit adott a homlokomra, majd az arcomra… kis várakozás után pedig ugyanilyen törékeny gyengédséggel csókolta meg a szám – s én nem ellenkeztem. Furcsa volt, mintha a négy évvel korábbi Szilveszter éjszaka elevenedett volna fel bennem, amikor Minho majdnem megcsókolt. Most is csak egy pillanatig tartott, de mindent megváltoztatott. A szemeibe néztem, amelyekben láttam azt az egyértelmű, izgatott csillogást. Most neki nem volt szüksége magyarázatra…

- Ez elég jó hála – mosolygott, én pedig örültem, hogy nem mondta ki, hogy szeret. Féltem, hogy ebben az állapotban nem jól reagáltam volna a vallomására. Így halványan visszamosolyogtam és hagytam, hogy letörölje a könnyeimet. – Gyere, szedjük össze a cuccaidat, aztán tűnjünk el innen örökre.

*

Jonghyun néhány óra múlva engedte csak, hogy elmenjek tőle – addig nem engedett ki az ajtón, amíg úgy nem gondolta, hogy most már jól leszek, és nem vagyok veszélyes saját magamra. Nem tudta pontosan, hogy mi bajom, de azzal tisztában volt, hogy valami nagyon nagy dolog történhetett.

Talán hülyeség volt elmondani neki, és jobb lett volna, ha örökké hallgatok. De elegem volt a hallgatásból. Tudtam, hogy ha valahogyan nem vetek véget ennek az egésznek, talán még rosszabb következményekre számíthatok… egyszerűen muszáj volt.

Jonghyunnak azt ígértem, hogy egyenesen haza megyek, veszek egy forró fürdőt, és összeszedem magam. Ehelyett azonban bepattantam a kocsimba, és Taemin lakásának a közelében parkoltam le vele.

Itt az ideje véget vetni mindennek. Már nem számít, hogyan…

Idegességtől reszkető térddel szálltam be a liftbe. Nem tudtam, mi vár rám, így elképzeltem azt, hogy másnap már a rendőrség fog kopogtatni az ajtómon. Talán még ma… Számos bűnöm van, amiért megérdemelném a büntetést, én mégis Isten haragjától féltem.

Sosem bocsát meg nekem.

Kiléptem a liftből, és lassan a megszokott ajtóhoz sétáltam, ám mikor közel értem már láttam, hogy valami nincs rendben vele. Előhúztam a kulcsokat, aztán megláttam a zárak melletti furcsa nyomokat. Először lenyomtam a kilincset, de nem bírtam így kinyitni, majd a masszív fának dőltem. Másodszori próbálkozásra az ajtó kulcs nélkül kinyílt.

… de a lakás… üres volt.

Ijedten kapkodtam a fejem azt várva, hogy valamelyik sarokból rám támad valamivel. A szívem zakatolt, a tekintetem ugrált egyik tárgyról a másikra, az ujjaim tettre készen remegtek a testem mellett… de nem történt semmi.

Úgy két percig álltam a bejárattól pár méterre, de minden bántóan mozdulatlan volt – mintha minden meghalt volna.

Erre a gondolatra a hálószobába rohantam, és hangos csapódással rontottam be az ajtón. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy az ágyán fekve fogom találni, felvágott erekkel, a plafonra meredő halott tekintettel… de csak az elhagyatott bútorokkal teli szobát láttam.

Ennyi azonban még nem nyugtatott meg. Gyorsan a szomszédos ajtóhoz léptem, és a dolgozószobába is ugyanilyen vehemensen léptem be. Üres. Kihalt. Ám még ez sem volt elég, a fürdőszobát is megnéztem, de ott sem találtam mást – csak a csendet.

Egyértelmű volt, hogy Taemin eltűnt, és hogy nem egyedül sikerült neki. Az is nyilvánvaló volt, hogy vagy a bátyja, vagy Minho segített neki, és mostanra már biztonságban van. Biztonságban… tőlem.

Már csak azt nem tudtam, hogy én biztonságban voltam-e.

Lomha léptekkel baktattam vissza a bejárat felé, amikor a konyhapulton észrevettem egy papírfecnit és rajta egy tollat.

Odamentem, hogy szemügyre vehessem. Csak pár sor volt rajta – és nekem szólt. Szomorú, sőt, mi több, keserű hangneme volt, kihallottam belőle az irántam érzett gyűlöletét és csalódottságát…

„Nem teszek feljelentést ellened, mert nem akarlak többé látni. Csak ezt az egyet add meg nekem.”

Elveszítettem őt. Örökre.

A szívem kihagyott néhány ütemet… nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalom vagy a megkönnyebbülés az, amitől összeszorul a mellkasom. Könnyek szöktek a szemembe, s hagytam őket útnak indulni.

Talán hálásnak kellett volna lennem, de ez volt az egyetlen érzés, amire abban a pillanatban képtelen voltam. Hálás lehettem volna Istennek, vagy akár annak, aki megmentette, hogy nem nekem kellett megoldani ezt a lehetetlen helyzetet… mert talán arra sem lettem volna képes.

Ám amikor körbenéztem a lakásban fájdalmat éreztem – mintha a szívem helyét egy bomba foglalta volna, ami most felrobbant a testemben. Fizikailag éreztem magamon a nyomást, ami végül a földre gyűrt, s így zokogtam a konyha padlóján, amíg a nap el nem tűnt a ragyogó, nyári égboltról.

~ * ~

A bűnbocsánat nem a gyenge embereknek való. Nem azoknak, akik félnek az igazságtól, az élettől, s a haláltól… vagy akik félnek a Pokoltól. A bűnbocsánat… nem nekem való.

Nem érdemeltem volna meg.

Már mindent értettem. Tudtam, hogy a sorsom nem a boldog, gondtalan élet. Nem voltam elég erős hozzá, hogy boldog lehessek. Elbuktam, s számomra már csak az imák maradtak, melyek erőtlen sóhajok közt szálltak fel ajkaimról.

Istenem… hallod te még az imáimat?

Talán könnyebb lenne a Sátánhoz imádkozni…

Mondd, Isten, miért nem szóltál, hogy már megírtad a sorsom? Miért kínzol, miért büntetsz? Vajon halálom után is megbüntetsz majd azokért, amiket tettem?

Gyűlölsz engem, Isten? Elítélsz engem…?

Lehetek én még valaha boldog? Talán majd a jövőben, ha megszán engem az ég… de az már nyilvánvaló, hogy Taemint és engem nem egymásnak szánt a sors.

Mondj le róla, Kibum… ő már sosem lesz a tiéd.

 .